Fociról és repedt kövekről

“Nem vagyok focirajongó, de…” – az utóbbi napokban sokszor kezdtem így a mondandómat, mert valóban nem nagyon tudott sosem elkapni a fociláz, és annyira még a portugálok elleni zseniális meccs után se jutottam el odáig, hogy csatlakozzak a városban ünneplő tömeghez. Egyszerűen nem vagyok szurkoló típus.

De mégis mondtam, dicsértem Storck agyas és higgadt stratégiáját, Dzsudzsákot, Gerát, Bödét, Kleinheislert – olyan neveket, amiket eddig még fogadásból se nagyon tudtam volna megjegyezni, annyira nem érdekeltek. Ennek ellenére tényleg nem lettem focirajongó, a furcsa nevek azért maradhattak meg az agyamban, mert a magyar csapat EB-szereplése finoman és szinte észrevétlenül átbillentett egy ponton. Furcsának találom, hogy épp a foci hozta el ezt az érzést, talán véletlen, hogy épp Dzsudzsákéknak köszönhetem, de mindegy is.

“Van”

Gyerekkoromtól éreztem, hogy valami után futunk. Hogy ami körülöttünk van, az nem a sajátunk, a járdán a repedések rossz magyar repedések, és bezzeg a nyugati térkő nemesebben reped. Ami elenyészik, nálunk lepusztul, másutt patinát kap. Sokat gondolkodtam rajta, hogy talán egy ide látogató japán, aki azt nézi, “ami van”, nem is érezné a különbséget, a lepusztulás is “van”, a patina is “van”. Irigyeltem, persze.

Nekünk (és itt meg merem kockáztatni a többes számot) azonban fájó a különbség. Nem lehet állandóan, évtizedeken keresztül futni valami után, és abban a tudatban élni, hogy ami a miénk, nem igazán a sajátunk. Képtelenség ép ésszel elviselni az elvárások, a vágyak és a valóság közti hatalmasra nőtt szakadékot.

A kilencvenes évek képe ugrik be, amikor a legegyszerűbb üzletet is valamilyen shopnak kellett elnevezni, annyira nem bíztunk semmiben, ami magyar. A politikában állandóan “a fejlettebb demokráciákhoz” viszonyították az országot, és a korrupciós botrányoknál “balkáni állapotokra” hivatkoztak. Még szerencse, hogy a gimnázium meg az egyetem eléggé lefoglalt, mert az akkori Budapestről legtisztábban egy esős, penészszürke késő őszi délutánra emlékszem, amikor valami külvárosi diszkontból hazahoztunk egy Hitachi rádiós magnót.

Bernd Storck esete a pénztárosnővel

Azután elindult valami. Nekem ez egybeesik a digitális világ születésével, és a Facebook felemelkedésével, bár biztosan korábban kezdődött. Mindenesetre – szeretjük vagy nem – a budapesti kövön ma már szinte ugyanolyannak tűnik a brit legénybúcsú-turista hányása, mint akármelyik másik európai nagyvárosban. Vesszőparipáim, a könyvborítók is felléptek egy rangosabb mezőnybe, és a metrón pontosan ugyanannyian merednek az okostelefonjuk képernyőjére, mint bármelyik európai földalattin.

Jöhettek ezek sorban, a Michelin-csillagokkal meg a a Bocuse d´Or győzelemmel bezárólag, de így sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy olyasmi után futunk, amit sosem érhetünk el.

Ez az érzés változott meg, ez penészszürke gondolat illant el az EB-n, pedig, mint mondtam, nem vagyok focirajongó. Íme, egy csapat, amely el tudott rugaszkodni a múlttól, okosan és nem dacból elkezdte a saját útját járni. Egy csapat, amelynek a második csoportmeccsét nem egyszerűen azért néztem, mert drukkoltam, hanem magáért a játékért.

Bernd Storck csapatának játéka nekem szimbólum – olyan szimbólum, ami lehetett volna a Prezi, az elképesztő budapesti bringás felpezsdülés, a szerethető helyek (és persze bosszantásként a rengeteg klón), az, amit ma éjjel látni a belvárosban összevetve a kilencvenes évekkel (igen, beleértve a megnövekedett mennyiségű szabadtéri gyomortartalmat).

Mondhatja erre valaki, hogy értelmiségi finomkodás, és közben ott a mélyszegénység meg a szánalmas politikai paletta, de amikor szerda este egy kisbolt pénztárosnője kipirulva magyarázta nekem a félidőben, hogy mekkora zseni ez a Storck, úgy éreztem, hogy ez a szimbólum másnak is sokat jelenthet.

Más is átéli, hogy lehet előre tekintve, okosan és önhittség nélkül a saját utunkat járni Európában.