Apró helikopter segítheti a NASA új marsjáróját

A NASA mérnökei a 2020-ra tervezett marsjáró társaként kicsiny felderítőhelikoptert küldenének a vörös bolygóra. A ritka légkör és a göröngyös talaj számos kihívást tartogat a szárnyas kocka számára.

Az Opportunity marsjáró nemrég ünnepelte Marsra érkezésének tizenegyedik évfordulóját, és köszöni, jól van. Idegen égitest felszínén ember által alkotott jármű még sosem tett meg hozzá hasonlóan maratoni távolságot – a “maratonit” ezúttal értsük szó szerint, ugyanis összességében úgy 40 kilométerről van szó. Azonban az vesse rá szegény marsjáróra az első meteoritot, aki utána csinálná a dolgot – képzeljük el, hogy úgy vezetünk egy terepjárót, hogy a szélvédőn 4-24 perces késleltetéssel látjuk a tájat, a kerekek pedig ugyanekkora késleltetéssel engedelmeskednek utasításainknak. Mindezt ismeretlen, sziklás, olykor süppedős homokkal borított területen.

A Mars távolsága és a fénysebesség végessége legalább ilyen nehézségű feladattá teszi a marsjáró irányítását, és a legapróbb hiba is a küldetés kudarcát okozhatja. Így hát a kutatás célterületeinek kiválasztásánál mindig mérlegelni kell az útvonal kockázatait, és ezt összevetni a megválaszolandó tudományos kérdések fontosságával. E kockázatok felmérésére mindeddig a marsjárók felszíni kameráinak képei, valamint a Mars körül keringő műholdak felvételei adtak módot.

Merüljön el tíz percre a hétköznapi tárgyak mikrovilágában!

Az amatőr fotós-zeneszerző, Pyanek felvételein hétköznapi tárgyak részletei láthatók. Vannak köztük könnyebb és nehezebb feladványok, a képek egymásutánja, a kissé vészjósló, ugyanakkor meditatív zene és a késleltetve megjelenő megoldások pedig lassan belevonnak a játékba. Ha van egy kis időnk, tegyünk félre mindent tíz percre, és nézzük végig a videót teljes képernyőn, fülhallgatóval!

A képek egy Canon 600D fényképezőgéppel készültek, megfordított kitobjektívvel, esetenként fókuszsorozat-technikával (lásd itt).

A megoldások sorrendben: mosogatószivacs, egy könyv lapjai, rúzs, csavar, teafilter, kukoricapehely, alma szára, gyufafej, szappanhab, fűrészes kés éle, rézkulcs, golyóstoll, kartonlemez, cukorkristály, füstölő, spagetti, homokszem, X betű egy billentyűzeten.

Pyanek munkáját itt követhetjük és támogathatjuk, a videót a Colossal oldalán találtuk.

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Kíváncsi, milyen sugárzásban él? Építsen ködkamrát házilag!

Meglepő, de egy házilag is viszonylag egyszerűen elkészíthető eszközzel kimutatható, milyen ionizáló sugárzás vesz körül minket. Építsen velünk ködkamrát, és már holnap sugározhat a boldogságtól! Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a következőkben leírt kísérletben tűzveszélyes, mérgező és fagyási sérülések okozására alkalmas anyagok szerepelnek. Tulajdonságaikról és a szükséges óvintézkedésekről itt olvashatnak: izopropil-alkohol, szárazjég. Gyerekek szülői vagy tanári felügyelet nélkül ne próbálják ki a leírtakat!

A radioaktív (ionizáló) sugárzásról a legtöbben úgy gondolják, hogy legjobb, ha csak az atomerőművek mélyén üti fel a fejét, és viszonylag kevesen vannak, akik lakásukba invitálnának egy alfa-részecskét, hogy megkínálják egy csésze nehézvízzel. Pedig a sugárzás itt van körülöttünk, ha jóval kisebb mértékben is, mint egy atomreaktorban, és teljesen jól eléldegélünk benne. A sugárzást alkotó részecskék kimutatására számos módszer ismeretes, melyekről azt hihetnénk, milliós műszereket igényelnek, és minimum egyetemi végzettség kell ahhoz, hogy a kapott adatok mögött meglássuk a részecskét. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk!

Az ionizáló sugárzásról annyit biztosan tudunk, hogy ionizál, vagyis olyan nagy energiájú részecskét kell elképzelnünk, mely, ha találkozik egy békésen arra járó atommal, legalább egy elektront letép róla, így elektromosan töltött részecskét, vagyisiont készít belőle. Ha elég nagy az energiája, ezt több, az útjába tévedő atommal is megteszi, következésképp kósza ionok sorát hagyja maga után. Ha sikerül valahogy láthatóvá tennünk ezeket az ionokat, egyúttal az ioniozáló részecske útjára is fény derül, sőt, még arra is következtethetünk, hogy milyen és mekkora energiájú részecskéről volt szó.

Pontosan erre alkalmas a részecskefizikusok által régóta használt ködkamra, melyben a részecskék nyomán keletkező ionok körül cseppek keletkeznek a kamrát megtöltő túltelített gőzben (mint amikor a köd harmatcseppekként kiválik a fűszálakon). Az amerikai részecskefizikusok nagyközönségnek szánt weblapja, a symmetry részletes útmutatót közölt, hogyan készíthetünk akár saját kamránkban is ködkamrát, mellyel akár még részecskebomlásoknak is tanúi lehetünk.

Holdja is van a Föld mellett elhúzó aszteroidának

A NASA frissen kiadott radarfelvételén jól látszik, hogy az égi kődarabnak társa is van. Talán meglepő, de ez nem is olyan ritka jelenség.

A vártaknak megfelelően, biztonságos, nagyjából 3,1-szeres Föld-Hold távolságban tegnap elhúzott mellettünk a 2004 BL86 jelű aszteroida, hogy legalább kétszáz évig vissza se térjen. A csillagászok előrejelzései szerint ilyen közelségben 2027-ig nem látogat bolygónk környékére ekkora méretű égi vendég – tizenkét év múlva az 1999 AN10 miatt izgulhatunk.

A kaliforniai Goldstone-ban, a Deep Space Network részeként működő 70 méteres radarantenna felvételén jól látható, ahogy az aszteroida forog – még a felszín durvább részletei is kivehetők -, ami azonban még érdekesebb: feltűnik mellett egy kísérő is. A miniatűr hold nagyjából 70 méter átmérőjű, ami nem is olyan kicsi 325 méteres átmérővel büszkélkedő anyaaszteroidájához képest.

Rengeteg pici hold

A NASA közleményében lehűti azok lelkesedését, akik azt hinnék, hogy valami eget rengető különlegességről van szó. A megfigyelések szerint ugyanis a 200 méteres vagy nagyobb átmérőjű aszteroidák 16 százaléka kettős vagy hármas rendszer.

Korábbi cikkünk a kisebb hegynyi kődarabról itt olvasható.

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Így szundítson, ha tényleg pihenni akar!

Sokat segíthet közérzetünkön és teljesítményünkön, ha nap közben pár percre álomra hajtjuk a fejünket. Nem mindegy azonban, hogy mikor, hogyan és mennyit szundítunk. Kalauz a felfrissüléshez.

Egyetemi éveim alatt figyeltem fel rá, hogy kora délután szinte minden nap úgy érzem, leragadnak a szemhéjaim. Az álmosság olyan erős volt, hogy nem segített se az előadó tehetsége, se a mozgás, se egy jó kávé – így aztán egy idő után szokásommá vált, hogy egy szünetet a könyvtárban töltök, arccal az asztalra borulva. Akkor még nem tudtam, hogy sok más sorstársamhoz hasonlóan én is bifázisos alvó vagyok, vagyis az éjszakai alváson kívül is szükségem van némi szundításra – és a helyzet az, hogy nem is vagyunk olyan kevesen!

A történészek és a biológusok még nem jutottak nyugvópontra abban a kérdésben, hogy az ember mai megszokott alvási rutinja természetes módon alakult így, vagy csak az ipari társadalom szigorú munkarendje és a közvilágítás elterjedése állított át bennünket erre a napi ritmusra. Ráadásul a munkaidő alatti szunyókálás igen kevés munkahelyen számít bocsánatos bűnnek – még akkor sem, ha okosan használva a közérzetünk mellett a produktivitásunkat is növelhetjük vele.

Seregélyek tánca Utrecht mellett

Seregélycsapat gyönyörű légibalettjét filmezték le a hollandiai Utrecht mellett. A lenyűgöző videó után azt is megtudhatjuk, mi közük a dűlők rémeinek a fizikai halmazállapotokhoz.

Csapatban jobb

Az etológusok már régen tudják, hogy a csapatba rendeződés gyakorta komoly előnyt jelenthet. Így

• a rengeteg együtt mozgó állat a puszta tömegével elbátortalaníthat egy támadót,
• több szem többet lát – a csapat így előbb vesz észre egy fenyegetést,
• adott egyednek kevesebb esélye van arra, hogy éppen őt szemelje ki a ragadozó,
• mivel sok egyed mozog együtt, mozgásuk nehezebben választható el a többiekétől, így becserkészésük is nagyobb feladat,
• az önmagukban gyengébb egyedek csapata meghátrálásra kényszeríthet egy erősebb ragadozót is (mobbing),
• ha a jellemző táplálékforrás foltszerű – ahol egynek jut, ott többnek is (ilyen táplálékot keresnek a seregélyek, vagy télen a kóborló pintycsapatok, fenyőrigók), a csapatba verődés jó túlélési stratégia.

Ezekben a hatalmas, “önvédelemből” spontán létrejövő csapatokban azonban nincsenek irányító játékosok. Az egyedek saját fejük után mennek, miközben figyelik a többieket, és megpróbálnak a csapat védelmében maradni.

Megrongálták Tutanhamon halotti maszkját

Egyiptom talán legismertebb régészeti műtárgya maradandó károsodásokat szenvedhetett egy szerencsétlen baleset, majd az azt követő elhibázott helyreállítási kísérlet során – közölték a sajtóval szerdán a kairói Egyiptomi Múzeum restaurátorai.

Az eset még tavaly történt, amikor a tárló tisztítása során a halotti maszk szakálla letörött (illetve egy másik verzió szerint lötyögött, ezért választották le a maszkról). A nevük elhallgatását kérő restaurátorok elmondták, hogy munkatársaikra jelentős nyomás nehezedett a múzeum vezetése részéről, hogy a maszkot minél előbb újra kiállíthassák. Így történhetett meg, hogy gyors megoldásként a kő és fém ragasztására használatos, nem oldható epoxigyanta mellett döntöttek.

A restaurátorok beszámolója szerint a maszk álla és a szakálla között jelenleg sárga, áttetsző ragasztóréteg látható. Egyikük, aki jelen volt az esetnél, azt is elmondta, hogy a maszk arcrészére is került valamennyi az epoxigyantából, amit megkötése után az egyik munkatárs spatulával próbált eltávolítani, megkarcolva színarany felületet.

Tutanhamon halotti maszkja

 

Áldatlan állapotok

Az egyiptomi turizmus az utóbbi évek zavargásai után még nem tért magához, így az ország vezetése mindent megtesz, hogy minél több látogatót csábítson – új múzeumokat és sírkamrákat terveznek megnyitni a látogatók előtt. A kairói Egyiptomi Múzeum azonban nem sok fejlesztést látott 1902-es megnyitása óta, és a műtárgyak tárolása nem egyszer hagy maga után kívánnivalót. A Telegraph próbálta elérni a múzeum vezetését és az egyiptomi régészeti minisztériumot, azonban mindeddig nem kapott hivatalos választ kérdéseire a hanyagul visszaragasztott szakállal kapcsolatban.

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Okinaván már virágzik a cseresznye

A cseresznyevirágzás szűk két hónapon át zajlik Japán nagyobb részén, március közepétől május elejéig, ahogy délről északra haladva beköszönt a tavasz. A karate szülőföldjén, Okinaván azonban már január végén rózsaszínbe borulnak a fák.

A Japánhoz tartozó Rjúkjú-szigetcsoport legnagyobb tagja több mint 600 kilométerre délre helyezkedik el a szigetország tömbjétől, így természetes, hogy itt korábban köszönt be a kikelet. Ráadásul a cseresznyefa (szakura) itt nagy számban megtalálható rózsaszín virágú változata, a kanhizakura (Prunus campanulata) eleve korábban virágzik más fajtáknál. Az idei első virágzásról ízelítőnek itt egy pár kép RDLang Flickr-oldalán.

Kanhizakura (Prunus campanulata)

Japánban a cseresznyevirág különös szimbolikus jelentőséggel bír, gyors virágzása, majd pusztulása tökéletes megjelenítője a japán lélek számára oly kedves mono no aware fogalmának, azaz a dolgok múlandósága felett érzett bánatnak. A virágzást hanaminak nevezett “virágnézéssel” ünneplik meg, amikor aki csak teheti, családjával, barátaival, munkatársaival kiül a virágzó cseresznyefák alá, és jól érzi magát. Az elmélyülés a természet szépségében és a filozofikus gondolatok haikurászása nem alapkövetelmény, sokan egyszerűen csak kellemesen töltik az időt a virágok felhői alatt. Idősebbek és magányra vágyók inkább a barackvirág-nézés (ume macuri) ősibb szokásának hódolnak.

Mivel a cseresznyevirágzás rövid ideig tart, és színes hullámként terjed délről északra a japán szárazföldön (hasonlóan egyébként a mi tiszavirágzásunkhoz, jóllehet a kérészek felhői alá pár horgászon és természetkedvelőn kívül nem sokan ülnek ki piknikezni), a szigetország időjárás-előrejelző hivatala rendszeresen tudósít a várható virágzási időpontokról. A dátumok a sokéves átlag szerint nagyjából így alakulnak.

Hanami egy Edo-korszakból származó festményen

Okinava lakói szerencsésnek mondhatják magukat, hogy jó két hónappal elébe vágnak Japán többi cseresznyéskertjének, ráadásul legendásan hosszú életűek, így számukra talán különösen hasznos, hogy minden tavasszal felidézhetik az emberi élet múlandóságát.

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Lepattintja a vizet a lézerrel kezelt fém

Sokat olvashattunk már zseniális vízlepergető nanobevonatokról, a Rochesteri Egyetem kutatói azonban most olyan módszert ötlöttek ki, mellyel magát az anyag felületét teszik víztaszítóvá. A működésében a lótuszlevéléhez hasonló felületi mikroszerkezet az öntisztulás csodálatos képességével is rendelkezik.

A felületek mikro- és nanostruktúrájának fizikai jelentősége régóta ismert, ennek köszönhetik például a lepkék szárnyuk élénk, irizáló színeit, de a felület fizikai szerkezete felel (részben) a lótuszlevelek vízlepergetéséért vagy a gekkók lábainak elképesztő tapadásáért.

Chunlei Guo és Anatoliy Vorobyev tudományos pályafutásuk során jelentős tapasztalatot szereztek a femtoszekundumos (néhányszor a másodperc 10⁻¹⁵-ed részéig tartó) lézerimpulzusok használatában. Korábban a tökéletesen fényelnyelő felület létrehozását célozták meg, később azonban rájöttek, hogy módszerük, mellyel apró rovátkákat vésnek különféle fémek felszínébe, alkalmas a lótuszlevél mikro- és nanostruktúrájának utánzására is, így végeredményben igen jó fényelnyelő és erősen víztaszító felülethez jutottak.

Ráadásul a vízcseppek a felületen meggyűlt koszt is magukkal viszik – ennek hatékonyságát a kutatók valódi porszívóból vett valódi porral demonstrálták. Pár csepp víz hatására ismét tiszta, emellett száraz lett a felület.

Legyen az Ön arca is egy váza váza!

Anyák napi ajándéknak indult, sikeres Kickstarter-projektként végezte – a család tagjainak profiljaiból összeálló váza hamarosan akár a saját nappalinkat is díszítheti.

Sokak számára ismerős lehet a vizuális észlelés pszichológiájának tárgyalásánál rendszeresen bemutatott Rubin-váza, melynek, ha a negatívját nézzük, két, egymással szembe néző emberi profilt kapunk. Nagyjából erre az ötletre épít Nick és Martha Desbiens projektje, a fahz.

Először mindössze arról volt szó, hogy Nick szeretett volna kedveskedni feleségének – mintketten formatervezők – egy vázatervező rendszerrel, mely képes “vázába önteni” a gyerekek profilját, ahogy felcseperednek. Eredeti elgondolása mindössze addig terjedt, hogy ez az ötlet egyszer s mindenkorra kihúzza az anyák napi ajándékozás méregfogát.