Két ölyv, ha újra egymásra talál

Látványos videó mutatja be egy darázsölyvpár hosszú útját a hollandiai Veluwe erdőségből Afrika egyenlítői vidékére és vissza.

A hollandiai Veluwe homoki erdőség talajának köszönhetően megúszta a környéken évszázadok óta folyó lecsapolásokat – így vált mára különleges, szigetszerű természetvédelmi területté a művelés alá vont földek gyűrűjében (maga a Veluwe név is “terméketlent” jelent). Az itteni madárvilágot vizsgáló ornitológusok tizenkét darázsölyvre (Pernis apivorus) csatoltak GPS-jeladót, majd egy pár afrikai vonulását ábrázolta egy csinos kis videón a számítógépes grafikával foglalkozó 422 South.

A két ölyv egy ideig hasonló útvonalon halad – a Gibraltári-szoros fontos csomópont a nyugat-európai vonuló madarak útján -, majd az egyenlítőhöz közeledve elválnak útjaik, és egész más telelőhelyen kötnek ki. Visszafelé a hím céltudatosan követi eredeti útvonalát, szegény tojót azonban valami eltéríti, és a kelleténél kicsit többet bolyong a sivatag felett, hogy azután végül szerencsésen, bár kicsit késve visszaérkezzen a párjához.

A jelenség nem ritka, egy kutatás szerint az ilyen ragadozó madaraknál az esetek majd’ felében jelentkeznek az úton nehezen megmagyarázható eltérések a normális vonulási útvonaltól, és a fiatalok esetében a Szahara komoly szelektáló tényező (több mint 30 százalékuk elpusztul az úton, felerészben a sivatag felett).

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Szemtől szemben háztartásunk hosszú lábú vadászával

Most, hogy az arachnofóbiások sikoltozva kirohantak a helyiségből, nyugodtan beszélhetünk az álkaszáspókokról. Méreg, kínhalál, kannibalizmus, dráma… és még csak el sem hagytuk a mosdót.

Már kisgyerek koromban megtanultam, hogy a pókok a barátaink. Volt azonban még egy oka annak, hogy hevesen tiltakoztam, amikor anyukám meg akarta tisztítani a mellékhelyiség sarkait a pókhálóktól: észrevettem egy különös drámát, mely évről évre minden télen megismétlődött, és az orrom előtt bontakozott ki, míg arra vártam, hogy a fajansz hűvös öblében megtörténjen a csoda.

A sarkokban ugyanis nagy álkaszáspókok (Pholcus phalangioides) ütöttek tanyát valamikor réges-rég, és már a sokadik velünk élő generációjuk vadászhatott itt mindenre, ami csak e sötét helyre betéved. Márpedig kertes háznál mindig akad valami, ami a nyitott ajtón bejön a fényre vagy a szagra. Télen is jut pár moly, muslinca, esetleg ezüstös pikkelyke (angolul még találóbban: silverfish, Lepisma saccharina), de ez kevés a kövérre hízott legyeken felszaporodott hosszúlábú gyilkosoknak. Döbbenetes gyerekkori felfedezésem az volt, hogy ezek a velünk élő pókok mostohább időszakokban egymást is felfalják.

Continue reading

Trágár kamucikkel a tudományos hírnév felé

Egyetlen obszcén mondat hétszáznál is több példányban, csinos, de tökéletesen értelmetlen ábrák, két hivatkozás, no meg némi pénz – és máris hosszabb lesz a publikációs listánk.

“Szedj le a kibaszott levelezőlistádról” – ez az egy mondat szerepel több mint hétszázszor egy cikkben, melyet egy “neves” tudományos szaklap lektora “kitűnő” minősítéssel publikálásra ajánlott. Már ha beküldője hajlandó potom 150 dollárt áldozni a megjelenésre.

A cikket egy feldühödött informatikus, Peter Vamplew küldte el az International Journal of Advanced Computer Technology (IJACT) nevű nyílt hozzáférésű lapnak, mely az ilyen folyóiratoknál a tudományos hitelesség mércéjének számító kollegiális lektorálást (peer review) ajánlott. Vamplew azon kapta fel a vizet, hogy a magát tudományosnak nevező lap kéretlen levelekkel árasztotta el postaládáját, melyekben fizetős publikációs szolgáltatásait ajánlgatta.

Continue reading

Szemünk előtt születnek a növényvilág halálos csapdái

A timelapse és valós idejű felvételekből összerakott videón megjelenik a rovarvilág rémségeinek kicsiny kertje.

Chris Field 107 napon át fotózta és filmezte, ahogy rovaremésztő – vagy ismertebb nevükön húsevő – növényekből összeállított kis kertecskéje növekszik és táplálkozik. A magyar kertészetekben is egyre népszerűbb harmatfű (Drosera), kürtvirág (Sarracenia) és persze az örök klasszikus vénusz légycsapója (Dionaea) eredeti élőhelyét tápanyagban, legfőképpen nitrogénben szegény talajú területek – lápok, sziklafalak, trópusi fák – jelentik, és “étrendjüket” rovarokkal egészítik ki.

A változatos csapdák nem engedik menekülni a befogott áldozatot, melyet hamarosan hasznosítható tápanyagokká bontanak a növény enzimjei. Chris weboldalán rengeteget elárul a forgatás technikai hátteréről, így akitől nem áll messze az elektronikai barkácsolás és a fotótechnika, akár maga is belekezdhet egy ilyen projektbe.

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Megdöbbentő szimuláció a földi szén-dioxid-kibocsátásról

A Pinatubo 1991-es kitörése

A NASA félelmetes szimulácója mutatja, hogyan kavarog a Föld felszínén keletkező szén-dioxid bolygónk légkörében. A videóból kiderül az is, miért érdemes fát ültetnünk, ha pedig minden veszni látszik, még segítségünkre siethetnek a vulkánok – vagy mégsem?

A NASA Globális Modellező és Adatasszimilációs Részlege (GMAO) számítógépes szimulációval vizsgálta, miként oszlik el a legkörben a természetes és mesterséges forrásokból kibocsátott széndioxid. A Nature Run névre hallgató szimuláció valós, mért légköri adatokból indul ki, és ezekre alkalmazza a földi atmoszféra finoman kalibrált matematikai modelljét. A szimuláció “béta verzióját” házon belül már évek óta használják a NASA kutatói, azonban a szélesebb közönség számára csak most tették elérhetővé ezt a fejlettebb változatot, nevezetesen a 2006-os év szimulációját.

Continue reading

Először fotóztak születő bolygórendszert

A chilei Atacama-sivatagban működő ALMA rádióteleszkóp valami olyasmit fényképezett le, amiről a csillagászok eddig álmodni is alig mertek. A kép a valóságban tárja elénk egy bolygórendszer születését olyan élességgel és részletességgel, ahogy eddig csak fantáziarajzokon és szimulációkon láthattuk.

“Amikor először megláttam a felvételt, azt hittem, szimulációt bámulok. Egyszerűen túlságosan jó kép volt” – mondta az ALMA obszervatórium észak-amerikai szakmai stábjának vezetője, Tony Beasley.

A narancsvörös korong középpontjában egy alig egymillió éves csillag, a HL Tauri áll. (Latinosoknak a neve nyomban elárulja, hogy a Bika csillagképben érdemes keresni, a csillagászok pedig azt is elárulják, hogy 450 fényévnyire van tőlünk.)

Continue reading

Hol járunk? A brazil mester középföldi kockavára

Tolkieni névcsere, egy gyűrű mind felett, héderező urak és nagy utazás a szomszédban.

A légi felvételen Ozorai Pipó várát láthatjuk, nem meglepő módon éppen a tolna megyei Ozorán. Építtetőjét eredetileg a brazil szövetségi kapitányhoz hasonlóan – csak kicsit olaszosabban  Fillippo Scolarinak hívták, aki Firenzéből érkezett, hogy a magyar hadakat vezesse. Jóllehet elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar végvárrendszer kiépítésében, hadvezéri büszkesége nem akadályozta meg abban, hogy a helyi birtokos család leánygyermeke, Borbála feleségül vétele után felvegye a fent említett, kicsit tolkieni hangzású nevet. Egy gyűrű mind felett, mondhatnánk meghatódva a helyi pappal, ha a tizennegyedik század végén élnénk, és tudnánk latinul.

Continue reading

Két láb a talajon, egy az űrben – meredek helyzetben a Philae

Kilométeres repülés a felszín felett, függőlegeshez közeli véghelyzet, árnyékos leszállóhely – újratervezés. Az ESA csütörtök délután 2-kor tartott sajtótájékoztatóján részletesebb információkkal szolgált a leszállás körülményeiről, a Philae helyzetéről és a további tervekről.

A Philae fedélzeti panorámakamera-rendszerétől (ÇIVA) már kaptunk egy két képből álló montázst, amely a leszállóegység lábát mutatta az üstökös egy sziklája mellett. A kora délutáni sajtótájékoztatón a többi kamera képeit is bemutatták, és amit láttunk, annak nem igazán örültünk. A képek elemzése alapján ugyanis kiderült, hogy a leszállóegység a felszínre csaknem merőlegesen áll – két lába a talajon nyugszik, egy pedig az űr felé mutat.

Az üstökösmag mágneses mezőjének mérésére hivatott ROMAP műszer segítségével nagyjából meg tudták határozni, mi is történt az első talajérintést követően. Tudjuk, hogy a a Philae a felszínt 1 m/s-os sebességgel érte el, majd amikor visszapattant, 38 cm/s-os sebességgel lökte el magát, és 1 óra 50 percig repült a felszín következő érintéséig. Ezután már csak egy igen gyenge, 3 cm/s-os kezdősebességű ugrást hajtott végre, 7 percig repült, és megállapodott a végső helyén. Ekkor állt le teljesen a forgása is.

Continue reading

Nem landolt csont nélkül a Philae

Összefoglaló cikkünkben már beszámoltunk a Rosetta leszállóegységének problémás landolásáról. A fedélzeti műszerek jelzéseinek kiértékelése után az ESA twitterén bejelentette, hogy kettőt is pattanhatott a felszínen a Philae.

A leszállást visszaigazoló üzenetet övező üdvrivalgás elültével kiderült, hogy a Philae-t a talajhoz rögzítő szigonyok nem lőttek ki, majd furcsa, fluktuáló rádiójelek érkeztek a földi irányítóközpontba, melyek arra utaltak, hogy maga a leszállás sem volt olyan sima, mint azt az első pillanatban gondolták.

Az ESA twitterén nemrég bejelentette, hogy a Philae  ROMAP nevű fedélzeti műszerének mágneses mérései alapján három leszállás is lehetett, közép-európai idő szerint 16.33-kor (28 perccel és 20 másodperccel később ez váltotta ki az üdvrivalgást az irányítóközpontban), 18.26-kor és 18.33-kor. Ezek a mérések összhangban vannak egy másik fedélzeti érzékelőrendszer, a MUPUS adataival is.

Continue reading