Mi ez a sok bombariadó?

Hétfőn reggel Budapest arra ébredt, hogy kirobbantották egy bank homlokzatát, azóta pedig minden napra jutott legalább egy bombariadó valamelyik bevásárlóközpontban. Lehet-e összefüggés az események között? Kell-e félnünk a fenyegetőzőktől? Mi járhat a fejükben, amikor felemelik a telefont, tudva, hogy több száz embernek okoznak bosszúságot? A következőkben ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni.

Amióta hétfőn hajnalban egy máig nem azonosított motoros a környéken jelentős pusztítást okozva bombát robbantott egy Lehel utcai bank előtt, egymást érik a bombariadók Budapesten. Kedden a MOM Parkot, szerdán a Mammut bevásárlóközpontot kellett kiüríteni egy fenyegetés miatt, szerdán délután pedig a fél Andrássy utat is lezárták, mert az OTP egyik fiókjának előterében egy gyanús csomagot találtak (végül kiderült, hogy csak egy CD volt a csomagban). Csütörtökön előbb a Savoya Parkban, majd ismét a MOM-ban volt bombariadó (utóbbit egyébként már január 4-én is robbantással fenyegette valaki). Pénteken pedig az Újpes-központ metrómegállónál lévő CIB Bank fiók környékét zárták le, miután valaki bejelentett egy gazdátlan csomagot, de csak papírokat találtak benne. Az ORFK az Origónak azt mondta: eddig nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy az említett bűncselekmények között összefüggés lenne.

Utóhatások

A bombariadók gyakran úgy követik a valós, nagy nyilvánosságot kapott támadásokat, mint egy komolyabb földrengést az utórengések. Az Egyesült Államokban a World Trade Center elleni 2001-es terrorakció utáni napokban a bostoni rendőrség adatai szerint nyolcszor annyi volt a bombafenyegetés, mint “békeidőben”.

Kommandósok az amszterdami Schiphol repülőtéren, amelynek egy részét 2012 februárjában bombariadó miatt kiürítették. Kiderült, hogy csak üres fenyegetőzésről volt szó

A valós támadások hatása valóban egy földrengéséhez hasonlítható pszichológusok szerint. Ahogyan a sérülékenyebb épületeken repedések keletkeznek és összeomolhatnak, az ilyesfajta események olyannyira megrengethetik a pszichikailag amúgy is instabil, magányos, depressziós és önmagukat tehetetlennek érző emberek lelkivilágát, hogy végül ilyen elkeseredett fenyegetésekben látják fájdalmaik enyhítésének módját.

Dr. Jennifer F. Taylor, a Boston melletti McLean Kórház klinikai pszichológusa több, bombával fenyegetőző és később elítélt személy gyógykezelését végezte. Tapasztalatai szerint pácienseit az átlagos hétköznapokban a szociális normák áthágásától való félelem tartja kordában. Egy rendkívüli, a társadalom alapjait megrengető esemény után azonban úgy tűnhet számukra, hogy a korlátokat adó rendszer immár nem tartható fenn, így kevésbé érzik a visszatartó erőt.

Ilyen érzések keríthették hatalmukba azt a chicagói biztonsági őrt is, aki a szeptember 11-i események után legalább tizenöt alkalommal fenyegetőzött robbantással – miatta kellett kiüríteni egyebek mellett a Sears-tornyot is. De talán a legdöbbenetesebb eset egy reptéri autókölcsönző munkatársáé, aki három állítólagos bombafenyegetésről is értesítette a charlestoni repülőtér vezetőségét 2001. szeptember 13-án. Mint később kiderült, semmiféle ilyen telefonhívást nem kapott: ő maga érezte úgy, hogy itt az alkalom a zavarkeltésre. Amikor végül lebukott, semmiféle magyarázatot nem adott tettére, viszont kiderült, hogy nem sokkal az események előtt hagyta el a depressziójára szedett gyógyszerét.

Csendes vadászok, üvöltő fenyegetők

Jóllehet a bombariadókat a legtöbbször komolyan veszik, és egész bevásárlóközpontokat, pályaudvarokat és irodaházakat ürítenek ki egy-egy telefonhívás nyomán, a robbantásos fenyegetések esetében a szakértők egyetértenek a régi közmondás igazságában: amelyik kutya ugat, az nem harap. A bombák felderítésére is hivatott amerikai kormányzati szerv, az ATFE (Alkohol- és Dohánytermékek, Lőfegyverek és Robbanószerek Forgalmával Foglalkozó Iroda) egyik munkatársa úgy nyilatkozott, hogy harmincéves karrierje alatt egyetlen bombariadó nyomán sem akadtak valós robbanószerkezetre.

Utasok várakoznak a debreceni Nagyállomás előtt 2012 decemberében, miután a pályaudvar épületét bombariadó miatt kiürítették. Egy ismeretlen telefonáló a vasútállomás mellett a repülőteret, a Debreceni Ítélőtáblát és a Debreceni Törvényszéket is robbantással fenyegette

Dr. Fred Calhoun és Steve Weston kutatásai szerint a robbantók és a fenyegetőzők két, jól elkülöníthető személyiségtípusba sorolhatók. A valódi veszélyt jelentő “vadászok” csendben dolgoznak, kifinomult terveket készítenek, alaposan megfigyelik a kiválasztott célpontot, és váratlanul lecsapnak. A “vadász” típusát talán Timothy McVeigh, az oklahomai robbantó testesíti meg legnyilvánvalóbban, aki a szövetségi rendőrség egy korábbi, 76 civil halálával járó akcióját (a wacói ostrom) akarta megbosszulni.

A bombariadók bejelentései ugyanakkor az “üvöltőktől” származnak, akik célja nem a pusztítás, hanem a félelemkeltés, a figyelem magukra irányítása, valamint az intézmények rendes működésének megzavarása, azonban az erőszak gondolatától a valós tettekig soha nem jutnak el.

A fenyegetőző lélektana

Berney J. Wilkinson pszichoterapeuta szerint a fenyegetőzők alapvetően három típusba sorolhatók. Vannak köztük antiszociális viselkedést mutatók, akik nem képesek alkalmazkodni a társadalmi normákhoz, és kevésbé gátolja cselekedeteiket az, ha másoknak bosszúságot okoznak – ők többnyire hirtelen felindulásból ragadnak telefont, hogy bombával fenyegetőzzenek.

A passzív-agresszív személyiségek úgy akarnak ártani, hogy nem kerülnek közvetlen konfliktusba a kiszemelt célponttal – nem ritka, hogy egy cég elbocsátott alkalmazottja próbál így bosszút állni a főnökein. Így tett az amerikai United légitársaság utaskísérője is 2011-es elbocsátása után.

Végül pedig ott vannak a magatartás-zavaros fiatalok, akik egyszerűen heccből vagy a vizsgák megúszása reményében fenyegetőznek. Idetartozik a Harvard egyik, egyébként kiválóan teljesítő diákja, aki tavaly decemberben e-mailben azzal fenyegetőzött, hogy több bombát helyezett el a kampusz területén.

Pénzéhes férfiak, kötődő nők

A bombariadók nagy száma ellenére viszonylag kevés adat áll rendelkezésre a fenyegetőzőkről. Egy japán kutatónak sikerült komolyabb mintához jutnia, amelyből érdekes következtetéseket vont le. Eszerint a fenyegetőzők a leggyakrabban középkorú férfiak, akiket főként (46%-ban) a pénz, továbbá a harag (26%), illetve a zavarkeltés (24%) motivált. A fenyegetések három alaptípusba voltak sorolhatóak: az “instrumentális” fenyegetőzők közvetlenül a célpontot (például egy bankot) hívták fel nyilvános telefonfülkéből, pénzt követelve. Az “expresszív-affektív” fenyegetőket – ők azok, akik hirtelen felindulásból cselekedtek – többnyire a harag motiválta, saját telefonjukat használták, és szinte egyikük sem szerepelt még a bűnügyi nyilvántartásban. Végül, az “expresszív-kognitív” fenyegetők a közrend megzavarására törekedtek, és jobbára segélyhívó számokon, vasúti létesítmények elleni támadásokat jelentettek be.

Egy 28 éves horvát nő hagyja el a tárgyalótermet. Ő azért fenyegette meg bombatámadással a düsseldorfi repülőteret, hogy a barátja ne szállhasson fel – így remélte eltitkolni kapcsolatukat a szülei előtt

Jóllehet a tanulmányból kiderül, hogy az elkövetők leggyakrabban férfiak voltak, mégis tartalmaz egy érdekes megállapítást a kevés női fenyegetővel kapcsolatban. Ők ugyanis túlnyomó többségben (83%) valamilyen kapcsolatban álltak fenyegetőzésük célpontjával.

Digitális jövő

A nyomozóknak bizonyára a jövőben sem lesz nehezebb dolguk azokkal a fenyegetőzőkkel, akik hirtelen felindulásból felkapják az első, kezük ügyébe eső telefont, a megfontoltabb zavarkeltők számára azonban sajnos egyre több lehetőséget tartogat a rohamosan fejlődő technika. A nyilvános telefonfülkéből, elváltoztatott hangon beszélő érettségiző figurája már a múlté, helyette itt vannak a harvardi Eldo Kim és Z-generációs társai, akik anonim e-mail-cím generátorokat és a számítógépük azonosítására alkalmas IP-címet elfedő módszereket használnak.

Úgy fest, az egyre inkább elidegenedett, ugyanakkor digitálisan minden eddiginél összekötöttebb társadalomban egyre védtelenebbek vagyunk az ilyen magányos fenyegetőzőkkel szemben, és – noha paradoxnak tűnhet – nyakon csípésükhöz a jövőben technikai eszközök helyett mindinkább az emberi lélek ismeretére kell hagyatkoznunk.

A cikk eredetileg az Origón jelent meg, itt olvasható.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s