Fociról és repedt kövekről

“Nem vagyok focirajongó, de…” – az utóbbi napokban sokszor kezdtem így a mondandómat, mert valóban nem nagyon tudott sosem elkapni a fociláz, és annyira még a portugálok elleni zseniális meccs után se jutottam el odáig, hogy csatlakozzak a városban ünneplő tömeghez. Egyszerűen nem vagyok szurkoló típus.

De mégis mondtam, dicsértem Storck agyas és higgadt stratégiáját, Dzsudzsákot, Gerát, Bödét, Kleinheislert – olyan neveket, amiket eddig még fogadásból se nagyon tudtam volna megjegyezni, annyira nem érdekeltek. Ennek ellenére tényleg nem lettem focirajongó, a furcsa nevek azért maradhattak meg az agyamban, mert a magyar csapat EB-szereplése finoman és szinte észrevétlenül átbillentett egy ponton. Furcsának találom, hogy épp a foci hozta el ezt az érzést, talán véletlen, hogy épp Dzsudzsákéknak köszönhetem, de mindegy is.

“Van”

Gyerekkoromtól éreztem, hogy valami után futunk. Hogy ami körülöttünk van, az nem a sajátunk, a járdán a repedések rossz magyar repedések, és bezzeg a nyugati térkő nemesebben reped. Ami elenyészik, nálunk lepusztul, másutt patinát kap. Sokat gondolkodtam rajta, hogy talán egy ide látogató japán, aki azt nézi, “ami van”, nem is érezné a különbséget, a lepusztulás is “van”, a patina is “van”. Irigyeltem, persze.

Nekünk (és itt meg merem kockáztatni a többes számot) azonban fájó a különbség. Nem lehet állandóan, évtizedeken keresztül futni valami után, és abban a tudatban élni, hogy ami a miénk, nem igazán a sajátunk. Képtelenség ép ésszel elviselni az elvárások, a vágyak és a valóság közti hatalmasra nőtt szakadékot.

A kilencvenes évek képe ugrik be, amikor a legegyszerűbb üzletet is valamilyen shopnak kellett elnevezni, annyira nem bíztunk semmiben, ami magyar. A politikában állandóan “a fejlettebb demokráciákhoz” viszonyították az országot, és a korrupciós botrányoknál “balkáni állapotokra” hivatkoztak. Még szerencse, hogy a gimnázium meg az egyetem eléggé lefoglalt, mert az akkori Budapestről legtisztábban egy esős, penészszürke késő őszi délutánra emlékszem, amikor valami külvárosi diszkontból hazahoztunk egy Hitachi rádiós magnót.

Bernd Storck esete a pénztárosnővel

Azután elindult valami. Nekem ez egybeesik a digitális világ születésével, és a Facebook felemelkedésével, bár biztosan korábban kezdődött. Mindenesetre – szeretjük vagy nem – a budapesti kövön ma már szinte ugyanolyannak tűnik a brit legénybúcsú-turista hányása, mint akármelyik másik európai nagyvárosban. Vesszőparipáim, a könyvborítók is felléptek egy rangosabb mezőnybe, és a metrón pontosan ugyanannyian merednek az okostelefonjuk képernyőjére, mint bármelyik európai földalattin.

Jöhettek ezek sorban, a Michelin-csillagokkal meg a a Bocuse d´Or győzelemmel bezárólag, de így sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy olyasmi után futunk, amit sosem érhetünk el.

Ez az érzés változott meg, ez penészszürke gondolat illant el az EB-n, pedig, mint mondtam, nem vagyok focirajongó. Íme, egy csapat, amely el tudott rugaszkodni a múlttól, okosan és nem dacból elkezdte a saját útját járni. Egy csapat, amelynek a második csoportmeccsét nem egyszerűen azért néztem, mert drukkoltam, hanem magáért a játékért.

Bernd Storck csapatának játéka nekem szimbólum – olyan szimbólum, ami lehetett volna a Prezi, az elképesztő budapesti bringás felpezsdülés, a szerethető helyek (és persze bosszantásként a rengeteg klón), az, amit ma éjjel látni a belvárosban összevetve a kilencvenes évekkel (igen, beleértve a megnövekedett mennyiségű szabadtéri gyomortartalmat).

Mondhatja erre valaki, hogy értelmiségi finomkodás, és közben ott a mélyszegénység meg a szánalmas politikai paletta, de amikor szerda este egy kisbolt pénztárosnője kipirulva magyarázta nekem a félidőben, hogy mekkora zseni ez a Storck, úgy éreztem, hogy ez a szimbólum másnak is sokat jelenthet.

Más is átéli, hogy lehet előre tekintve, okosan és önhittség nélkül a saját utunkat járni Európában.

 

Dögevők kései utódai volnánk a világ közepén? – interjú Szathmáry Eörs evolúcióbiológussal

A kilencvenes évek elején két evolúcióbiológus úgy döntött, hogy feltűri az ingujját, és egységes rendszerbe foglalja mindazt, ami addig ismert volt a földi élet fejlődéséről. Idén, az evolúciókutatást forradalmasító tanulmány publikálásának húszéves évfordulóján jubileumi konferenciát szerveztek a szerzőpáros tiszteletére, amelynek ma is élő tagjával, Szathmáry Eörssel beszélgettünk kátránnyal borított idegen bolygókról, antikopernikuszi fordulatról és távoli őseinkről, a fecsegő dögevőkről.

Az evolúciókutatás húszéves evolúciója

John Maynard Smith
John Maynard Smith

Szathmáry Eörs és John Maynard-Smith 1995-ben publikálták az evolúcióbiológia addigi eredményeit összegző munkájukat, a The Major Transitions in Evolution című könyvet, mely magyarul Az evolúció nagy lépései címmel jelent meg. A számítástechnika és a genetika az azóta eltelt húsz évben hatalmas fejlődésen ment keresztül, egyre jobb eszközöket adva az evolúciókutatók kezébe. A kilencvenes évek közepén lefektetett elmélet erejét jelzi, hogy alapvonalai nem sokat változtak, azonban időközben annyi tudás gyűlt össze a témában, hogy a kutatói közösség szükségét látta egy jubileumi konferencia szervezésének, mely ismét fontos mérföldkövet jelenthet az evolúcióbiológia fejlődésében. Erre a konferenciára került sor 2015 márciusában az amerikai kontinens egyik legelismertebb felsőoktatási intézményében, a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetemen, a szerzőpáros ma is élő tagja, Szathmáry Eörs mint kiemelt előadó részvételével.

Mit mond most az evolúciókutatás az élet születéséről?

Kibúvóval is válaszolhatnék, és azt is mondhatnám, hogy ez nem az evolúcióbiológia kérdése, mert definíció szerint az első, önmaguk másolására képes struktúrák, vagyis a replikátorok megjelenéséig nincs is darwini értelemben vett evolúció. Persze már csak azért sem keresek ilyen kibúvót, mert ez az egyik legfontosabb kutatási területem.

Szathmáry Eörs
Szathmáry Eörs

Nincs egységes álláspont ebben a kérdésben. Sokan ismerik a klasszikus Miller-kísérletet, amelyben az ősi Föld viszonyait próbálták utánozni. Itt egy barna szutykos lé keletkezett aminosavakkal és sok egyéb vegyülettel, amelyek jól jöhetnek az élet keletkezéséhez. A gond azonban az, hogy jelenlegi tudásunk szerint a Föld légköre sosem volt redukáló – leegyszerűsítve: oxigénben szegény és hidrogénben gazdag –, márpedig ez elengedhetetlen a kísérlet sikeréhez.

Continue reading

Saját testünk időzített bombája a rák

Az utóbbi évek kutatásai egyre világosabban mutatják, hogy a daganatok kialakulásában a környezeti hatásoknál is nagyobb szerepet játszanak saját sejtjeink genetikai hibajavító mechanizmusának gyengéi. A testünkben zajló evolúcióról, a karcinogenezis motorjáról, Angelina Jolie döntéséről és a rákdiagnosztika új lehetőségeiről beszélgettünk az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézetének Straub-díjas kutatójával, Haracska Lajossal.

2015 januárjában jelent meg a Science-ben Bert Vogelstein, az egyik legidézettebb rákkutató és szerzőtársa, Cristian Tomasetti cikke, amelyben először sikerült számszerű összefüggést kimutatni az egyes szervekben előforduló daganatok gyakorisága és az adott szövetben található őssejtek száma és osztódásaik gyakorisága között. A tanulmány nagy vihart kavart, mert lényegében azt állította, hogy hiába élünk akármilyen egészségesen, a rák kialakulása nagyjából kétharmad részben egyszerűen életkorunk és a vakszerencse függvénye.

A cikk szerzői egy interjúban mindezt egy példával illusztrálták: eszerint az emberi élet folyamatára gondolhatunk úgy, mint egy autós kirándulásra, a rákra pedig úgy, mint egy balesetre. Természetesen nem mindegy, milyen műszaki állapotú autóval indulunk útnak – vagyis genetikai örökségünk milyen kockázati tényezőket hordoz. Az is számít, hogy milyen állapotú maga az úttest – vagyis milyen környezeti hatások érnek bennünket életünk során. Azonban a legfontosabb tényező mégiscsak az út hossza, vagyis az eltelt évek és így az egyes szerveinkben lezajlott sejtosztódások száma. Minél több osztódás történik, annál nagyobb az esélye annak, hogy a sejt genetikai állománya hibásan másolódik, és a következő generáció már hibás géneket visz tovább. A hibák halmozódása pedig olyan működésbeli változásokat okozhat a sejtekben, amelyek elvezetnek a daganat kialakulásáig.

Kromoszómák egy osztódó sejtben
Kromoszómák egy osztódó sejtben

Continue reading

Bronzkori népvándorlások alakíthatták ki Eurázsia mai arcát

Ötezer évvel ezelőtt, a bronzkorban terjedhetett el a világosabb bőrszín Európában, és a felnőttkori tejivás is ekkor válhatott gyakorivá. Az eddigi legkiterjedtebb mintavételen alapuló archeogenetikai és régészeti kutatásokról a Nature közöl tanulmányt, amelynek szerzői között ott találjuk az MTA BTK Régészeti Intézet, az ELTE és a Szegedi Egyetem kutatóit is.

A bronzkor, vagyis a körülbelül Kr.e. 3000-től 1000-ig terjedő időszak rendkívül eseménydús fejezet volt Eurázsia történetében. A Közel-Keletről érkező földműves-állattartó népességek ekkorra már javarészt kiszorították a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató közösségeket. Demográfiai modellszámítások szerint a Kr. e. 2. évezred elejére mintegy nyolcmillió ember élhetett a tágabb értelemben vett Európa területén, vagyis az Uráltól a Brit-szigetekig. Ez nagyjából a századrésze a ma ugyanitt élő népességnek.

Ez a nyolcmillió ember, valamint egyre szaporodó leszármazottaik az évszázadok során nem mindig maradtak meg a helyükön, de az ismeretek, innovációk – például egy újfajta bronzöntési technika vagy építkezési mód – is gyorsan terjedhettek ebben a közegben. A bronzkori ember elképesztő mennyiségű emléket hagyott maga után a földben, ez a leletgazdagság pedig hatalmas feladat elé állítja a régészeket: közvetlen írásos emlékek híján, kizárólag e leletek alapján felrajzolni az emberi közösségek és az innovációk vándorlásának térképeit. Márpedig e két térkép sokszor igencsak eltér egymástól.

Koponya egy Jamnaja-kultúrához tartozó sírból
Koponya egy Jamnaja-kultúrához tartozó sírból

Continue reading

Nanoszabászat, spintronika és magányos okoshűtők – mit adhat nekünk a grafén?

A grafén a szén alig több mint egy évtizede felfedezett módosulata, melyet hihetetlen mechanikai és elektromos tulajdonságai miatt a jövő egyik legígéretesebb szerkezeti és nanoelektronikai anyagának tartanak. Hasznos ragasztószalagokról, nanoszabászatról és a jövő elektronikájáról beszélgettünk az MTA Energiatudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézetben működő Nanoszerkezetek Laboratórium vezetőjével, Biró László Péterrel.

A szénmódosulatok rövid története

A kémikusok a nyolcvanas évek közepén jöttek rá: a szénatomok nemcsak úgy tudnak egymáshoz kapcsolódni, hogy a jól ismert gyémántot vagy grafitot alkossák, hanem nanoméretű (vagyis a méter egymilliárdod részének mérettartományába eső) gömböcskék – fullerének – is összeállhatnak belőlük. A kilencvenes években felfedezték, hogy ezeknek a gömböknek nem kell feltétlenül bezáródniuk, s így a fullerének mellett szén nanocsövek is keletkezhetnek.

Szén nanocső szálak  Forrás: CSIRO
Szén nanocső szálak

A fullerénekben rejlő lehetőségek főként a vegyészek és biokémikusok számára voltak érdekesek, a szén nanocsövek hihetetlen szakítószilárdsága és különleges áramvezetési tulajdonságai viszont már inkább a fizikustársadalmat hozták lázba. Biró László Péter fizikusként ekkor – azaz a kezdetek kezdetén -kapcsolódott be a terület kutatásába. Lassacskán kiderült azonban, hogy hiába izgalmasak ezek az atomi méretű csövecskék, még laboratóriumi körülmények között is rendkívül nehéz nanométeres pontossággal bármit is összeállítani belőlük – sorozatgyártásról pedig álmodni sem érdemes.

A szén nanocsövek megmaradtak hát a teniszütők, biciklivázak és szélerőmű-lapátok szerkezeti anyagainak, és csöndben várják azt a kort, amikor a nanotechnológia eljut arra a szintre, hogy más felhasználási területeik is megnyíljanak.

Continue reading

Úri szabóság ipari robotok számára – interjú Monostori Lászlóval, a SZTAKI igazgatójával

Az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet,vagy röviden SZTAKI nevével legtöbben népszerű szótárprogramja kapcsán találkoznak, noha az itt dolgozó kutatók munkája jóval többet segít a kormánykerék, mint dokumentumok fordításában. Monostori László  akadémikus, a kutatóintézet januárban hivatalba lépett új igazgatója beszélt térképészrobotokról, felhőkről, Paksról és a magyar iparban rejlő meglepő potenciálról.

Kevesen tudják, mivel is foglalkozik valójában a SZTAKI.

Valóban, megesett, hogy a vonaton utazva egy hölggyel beszélgettem, és amikor felmerült az intézet neve, nyomban rávágta: „Ja, az a szótárcég!” Sokan hiszik ezt, ami persze nem meglepő, hiszen a SZTAKI által kifejlesztett és üzemeltetett rendszer a legtöbbek által használt magyar internetes szótár.

De persze ennél jóval többről van szó.

A Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet 250-300 fős létszámával a jelentősebb kutatóintézetek közé tartozik Európában, szakterületén belül pedig a régióban egyértelműen vezető kutatóközpontnak számít. Magyarországon, főleg az akadémiai kutatóközpontok megalakulása előtt, egyike volt a legnagyobbaknak, de a mérete és tematikája miatt is megmaradt önállónak.

Monostori László
Monostori László

Continue reading

Magyar kutatók felfedezése segíthet a világegyetem a titokzatos hideg foltjának megértésében

2004-ben a csillagászok a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásban a vártnál jóval hidegebb területet fedeztek fel, melynek létezésére egészen mostanáig nem tudtak kielégítő magyarázatot adni. Egy magyarok által vezetett kutatócsoport most meggyőző elmélettel állt elő – tanulmányukat az egyik legrangosabb asztrofizikai folyóiratban, a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society áprilisi számában publikálták.

Sugárzás a régmúltból

Univerzumunk kezdetben forró plazmából állt, mely áthatolhatatlan volt a fény és minden egyéb elektromágneses sugárzás számára. Ez a plazma az ősrobbanás után nagyjából 380 000 évvel hűlt le annyira, hogy a benne szabadon mozgó protonok és elektronok hidrogénatomokká egyesüljenek. A világűrben ettől kezdve terjed akadálytalanul a fény, és a világegyetem gyors tágulása miatt vannak olyan távoli területek, ahonnan csak ma érkezik ide az a sugárzás, melyet még ez az ősi plazma bocsátott ki 13,7 milliárd évvel ezelőtt.

A tér folyamatos tágulása miatt e sugárzás hullámhossza idő közben megnőtt, és jelenleg mikrohullámú sugárzásként ér el bennünket: ez a világűrben minden irányból érkező kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás. A mikrohullámú háttérsugárzás az ősrobbanás egyik legfontosabb bizonyítéka, amelynek vizsgálata alapvető fontosságú az univerzum fejlődésének megértése szempontjából.

A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás hőtérképe a WMAP (Wilkinson Microwave Anisotropy Probe) műhold adatai alapján.
A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás hőtérképe a WMAP (Wilkinson Microwave Anisotropy Probe) műhold adatai alapján.

Continue reading